Athene noctua

"…a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. … Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya a Huhogányos Akadémia tagja."

Könnyű út - helyes út

Milyen régen írtam ide. Mondjuk, lenne mit idevésnem digitális írás formájában. Mondjuk, ezt meg is teszem.

Ma van a naptári nyár első hivatalos napja. Időjárás-jelentésünk következik. Mivel lassacskán a Nap megkezdi/megkezdte látogatását a Föld másik felén, kellemesebb lett a hőmérséklet, és jó sokáig világos is lesz. Köszönjük figyelmüket. A reklám után folytatjuk.

Ennyi volt a reklámblokk. Tényleg régen írtam ide. No nem azért, mert nem lett volna rá időm. Egyszerűen, mert mostanra megfogalmazódott bennem mindaz, amiből össze tudtam gyúrni egy újabb gondolatgombócot, amit igen könnyen ki lehet egyenesíteni, és így hozzájutni elmélkedésem következő szüleményéhez.

Mennyi filmben benne van, hogy "létezik a könnyű út - és van a helyes út". Ez közhely, de legalább igaz. Hét és fél hónapja tart az utazásom azon a bizonyos hajón, Ővele. Minden ugyanaz, és mégsem. Minden ugyanúgy, gördülékenyen - vagy lehetne úgy is fogalmazni, hogy folyékonyan, ha már a tengeren hajózunk - megy, és mégsem. Nem kell megijedni, minden a legnagyobb rendben. Minden nagyon jó, minden nagyon szép. Lenne. Ha volna külső segítség. Könnyebb lenne, igaz. Gyorsabban haladnánk, igaz. Minden a terv szerint menne, igaz. De anélkül nem könnyebb, nem gyorsabb, nem a terv szerint megy. Nincs flottánk, amelynek hajói lerombolnák az elénk kerülő akadályokat. Nincsenek szövetségeseink, ágyúink, kardjaink, legénységünk, még egy nyamvadt beszélő papagájunk sincs. Ketten vagyunk a hajón, a vitorlák lyukasak, de befoltoztam mindet - még jó, hogy tudok varrni -, a kormánykerék eltörött, de Ő megjavította. A távcsövet egyszer véletlenül beleejtettem a tengerbe, de igazából nincs rá szükség, mert tudjuk mindketten, merre tartunk. Ez visz előre. Egyikünk oldaláról sincs igazi segítség, amely mint a szél, belekapna a vitorlákba, és sebesebben repítene afelé. Nem is volt, és úgy hiszem, nem is lesz. Ketten kell, hogy minden, a fedélzetre, illetve elénk kerülő dologból előnyt - ami a mi esetünkben még mindig a kedvező irány szél - kovácsoljunk, és a magunk oldalára állítva, feltegyük a képzeletbeli dicsőségcsarnokunk falára. Merthogy ahol most tartunk, azt is csak Mi ketten értünk el. És minden egyes lépcsőre a cél felé vezető zavaros, kanyargós úton - elnézést, vízen - is csak Mi ketten fogunk fellépni. Kézenfogva.

Egységben az erő. Nicsak, még egy közhely, ami szintén igaz. A legnagyobb előnyünk az egységünkben van. Mindent ketten, együtt(es erővel). Nekem még külön erőt ad sok minden. Apróságnak tűnhetnek, de számomra pontosan ezek azok, amik nem engedik, hogy elhagyjon ez az együttes erő, és elhitessem magammal, hogy fölösleges tovább küzdeni, tovább hajózni, mert sosem érjük el a céljainkat, de még az oda vezető egyes lépcsőfokokat sem. Bevallom, volt rá néhányszor példa, hogy felmerült ez bennem. Habár körülbelül fél század másodpercre, és egyszer sem komolyan. Csupán éppen akkor több akadály került a hajónk elé, több hullám csapott át a fejünk felett, és elveszítettem a horizontot, az ég és a víz helyet cseréltek. Ilyenkor elég volt számomra egy olyan pillanat, amikor egymással szemben feküdtünk az ágyon, elmerülve egymás tekintetében. A pillantása volt az Esthajnalcsillag, ami visszaterelte a vizet és az eget, felcsillantva ismét a helyes irányt. Vagy akár egy olyan momentum, amikor kézenfogva sétáltunk, és egyszercsak lopott tőlem egy csókot. Az a melegség, ami szétáradt bennem, azon nyomban megszárította a vitorlákat, és a szél úgy beléjük kapott, hogy majdnem elbotlottam a fedélzeten. Szerencsére megmaradt az egyensúlyom, ezért kissé imbolyogva bár, de odalépdeltem Mögé, és hátulról átkarolva a mellkasát, majd egy csókot lehelve az arcára, együtt csodáltam Vele az újabb napfelkeltét.

Tehát. Van a könnyű út. És van a helyes. Nem mondom, hogy ha lenne segítségünk, akkor rossz irányba hajóznánk. De így sokkal jobb érzés lesz megünnepelni, amint elérünk egy újabb célt, mert nem könnyen szereztük meg, de saját erőből, a Mi kettőnk egységéből táplálkozva. Mert megdolgozunk érte. Igaz, amint eltervezünk valamit, jön egy nagyobb hullám. De rápacsált, aki ezeket elénk veti. Mivel mindig van egy B tervünk...

Három napos csoda #3

Harmadik nap a paradicsomban. A harmadik, és egyben - sajnos - utolsó nap kezdődött meg a mi kis csodánkból, amint felébredtünk álmunkból. Az idő most sem kegyelmezett; igaz, ezúttal nem számított, mivel az egész napot abban a fürdőben töltöttük, ahová a szállás mellé adott belépő szólt. Illendően elhagytuk kis főhadiszállásunkat, majd a még a panzióban elköltött kis reggelit követően felkutattuk a buszpályaudvart, azon belül pedig a megfelelő járatot. A váróterem külön világ volt számomra: rengeteg féle korú és kinézetű ember ült vagy állt odabent, de mind egyvalamire várt. Hogy eljöjjön értük a busz, és eljussanak végcéljukhoz. Ki a helyi hipermarketbe, ki haza, ki a barátokhoz, rokonokhoz. Nos, ebben a tekintetben mi is be tudtunk olvadni e világ népe közé. Tovább azonban nem volt időm ezen elmélázni, ugyanis hamar beállt az állomásra a mi kis járművünk. Kényelmesen helyet foglaltunk leghátul, de azért figyeltünk, hol kell leszállni. Ez az apró küldetésünk is sikerrel járt, de amit útközben láttam, újdonságként hatott. Tudniillik, én eddig a magyar tengernél csak a legmelegebb hónapban jártam. Mi sejlik fel ilyenkor az ember lelki szemei előtt? Tömeg, forróság, fagylalt, gyerekzsivaj, vízcsobogás, lángos, és hasonlók. Na de most? Mintha egy kihalt város kellős közepén lettünk volna, ahol szó szerint a teremtett lélek sem jár. Ekkor értettem meg e kifejezés jelentését. Mindenütt - bal és jobb oldalt egyaránt - üres házak, szállodák, parkolók. Se autó, se gyalogos. Díszletben robognánk talán? - merült fel bennem a kérdés némán. Simán lehetett volna díszlet az egész. Elvégre, ahogy Shakespeare mondta egykor: színház az egész világ, és színész benne minden nő és férfi...

A díszletvárosban tomboló némaságból, valamint efféle elmélkedésemből a busz csikorgó fékezése rángatott ki erőnek erejével. Végre megérkeztünk. A fürdő kívülről sem volt rossz, de a benti kialakítás teljesen lenyűgözött. Hozzá kell tennem, hogy eddig nem volt sokszor szerencsém fürdőben járni. Ha nem tévedek, ez volt a második alkalom. Igen, így hirtelen visszagondolva, így van. Hamar átvedlettünk fürdőruhába, és máris birtokba vettük sorban a medencéket, illetve kényeztettük magunkat a különböző hőmérsékletű, hol bugyogó, hol nyugodt, de mindig a kék ezerféle árnyalatában tündöklő vízben, a négy ősi elemének egyikében. Ebédidő tájban aztán "szünetet" tartottunk, ám hamar visszatértünk, hogy áldozzunk a kikapcsolódás, a nyugalom, de legfőképpen a szerelem oltárán. Mondjuk, az túlzás, hogy az egész napot ott töltöttük, de ez a pár óra tökéletesen eltelt: kizártuk a gondokat, a külvilágot, elmerültünk, feloldódtunk egymásban. Jólesett az ölében ülni, a nyakát átkarolni, a szemébe nézni, Vele együtt nevetni. Jólesett megint azt érezni, ahogy tudatosult bennem ez az egész pozitívság és boldogság. Ismét azt éreztem, hogy Hannibal nyüszít az egyre csak szűkülő ketrecében, mert lassan nem lesz hol tombolnia. És ez nem azt jelenti, hogy kiszabadul, és eluralkodik rajtam újfent. Nem, Ms Hannibal. Maga nemsokára véglegesen és visszavonhatatlanul el fog halálozni. Ó, hogy érzi a véget? Jó. Mert én is érzem. Magának a végét, és valami csodálatos, e Földön ritkaságszámba menő dolog kezdetét...

Három napos csoda #2

Második nap a paradicsomban. Sajnos a szürke megannyi árnyalatában pompázó felhők megdönthetetlen győzelmet arattak a Nap felett, ez pedig elég visszatartó erő volt ahhoz, hogy ennek a napnak legnagyobb részét kis kuckónkban töltsük összebújva, egymáson túltéve bolondozásban, és a legfárasztóbb poénokkal gyilkolást mesterfokon űzve. Nos, lehet, hogy butaságnak tűnik, de én a tegnapi, illetve a mai napon egyaránt rádöbbentem, hogy bizony Ő az igazi. A másik felem. Szerencsés vagyok, hogy megleltem a szerelmemet, legjobb barátomat, lelki társamat. De leginkább azért tartom magam mázlistának, mert ráleltem arra, aki vagyok, Őbenne, és Ővele. Ez bizony nagyon ritka. Nagyjából annyi rá az esély, mint amikor az ember eltervezi, hogy kenyeret vesz a boltban, és kenyérrel is távozik onnan. Hát... én kenyérért mentem, és kenyeret vettem.

De térjünk is vissza rövid kis csodához. Nyilván enni- és innivalót be kellett szereznünk, hogy megmaradjunk. Ez sikerült is - viszont este egy kicsi, de annál édesebb olasz étterembe tértünk be, hogy elköltsünk egy meghitt vacsorát, kettesben. A nagyjából ordító tévéadást leszámítva ez meg is történt. Fantasztikus pizzákat ettünk, finom szószokkal, utána pedig megkávéztunk. Ismételten azt a fajta burkot éreztem kettőnk köré telepedni, amit a vonat körül tapasztaltam idefell utazás közben, csak most a szemem sarkából láttam a környezetemet. Csakhogy az abszolút nem érdekelt. Egyes egyedül az asztal volt, velem és Ővele, köztünk - és az asztalon - a kávéspoharakkal, üres tányérokkal és evőeszközökkel. A kellemes fényekkel, kissé hangos, ám ide illő zenékkel. A csillogó zöldesbarna szempárral, és azzal a cuki mosollyal, amiért teljesen odavagyok.

És már megint elkalandoztam. De mentségemre legyen szólva, nem tehetek róla. Tulajdonképp a második napon ennyi történt velünk. A nap maradékát az ágyban töltöttük, különféle műsorokat nézve, beszélgetve, sokat nevetve. Mert hát ez a lényeg. Hogy a legjobb barátom, mert mindent meg tudok beszélni Vele. A testvérem, mert minden hülyeségben Ő is benne van, velem egyetemben. Ám legfőképpen a szerelmem, mert mindezek mellett beleköltözött kicsi szívembe, ahol leeresztette mahagóni hajójának ezüst vasmacskáját - és ahonnan soha többé nem engedem elhajózni...

Három napos csoda #1

Első nap a paradicsomban. Sikeresen elértük a metrókat és a vonatot is. Azt hittem, rengetegen lesznek rajta (mármint az utóbbin), de szerencsére bőven akadt ülőhely. Mint később kiderült - illetve a kalauz rávezetett minket -, az egyetlen fűtetlen fülkében helyezkedtünk el elsőre. A rávezetést követően azonnal átköltöztünk egy másik vonatkabinba, ahol már kellemes meleg fogadott minket. Egy négyes ülést foglaltunk el, Ő az ablak mellé ült, én Őmellé, velünk szemben a táskáknak és a kabátoknak is jutott hely. A vonaton kényelmesen megreggeliztünk, és közben a mellettünk elsuhanó tájat néztük. Illetve néztük volna - ha látunk bármit is. Ugyanis egészen Székesfehérvárig olyan átláthatatlan tejködbe burkolózott a környezet, hogy az ember azt hihette, egy gigantikus felhőben utazik. Még a nagyjából pár méterre lévő fák sem látszottak, amik sokszor szegélyezték az egyenletesen robogó szerelvényt. Akár egy tejüvegből készült hógömb, amit ha megráznak az univerzum alkotói, milliónyi ködpehellyé törik a sűrű fehérség, melyek összevissza szállingóznak körülöttünk. Bár úgy tettek volna az alkotók...

Az időjárás kegyes volt, mert Székesfehérvártól a célállomásig szinte szikrázó napsütéstől kísérve bámulhattunk ki az ablakon. Útközben láttuk a Velencei--tavat is, ami - legalábbis ha jól vettem ki - be volt fagyva. Ahogy suhantunk tovább és tovább, üres és sötét házak, gyakorlatilag üres utcák és utak, vagy éppen a karácsonyfát az autó tetejére felkötöző családfők tűntek fel, majd tűntek el másodpercek alatt. A Velencei-tó félig be volt már fagyva; hatalmas jégtáblák birkóztak egymással a part mentén. Biztosan még ők is fáztak, nem volt kedvük beljebb úszni. Amint megpillantottam az ország legnagyobb tavát, a magyar tengert, muszáj volt elmosolyodnom. Sok éve nem voltam itt. Miután leszálltunk a vonatról, hamar megtaláltuk a szállást, habár kerültünk egy nagyobbat, biztos ami biztos alapon. Rögtön elfoglalhattuk ideiglenes szobánkat: fehér, barna és zöld árnyalatok uralkodtak a helyiségekben, a kilátás kellemes volt. Erkély is tartozott a lakhelyhez, de oda nem merészkedtünk ki, csupán engedtük, hogy tekintetünk befogadja a környezetet, ameddig elláttunk. Nem sok időbe tellett berendezkednünk, valamint felfedeznünk, hol található a mosdó és a konyha. A segítőkész recepcióstól kaptunk térképet és szórólapot, hogy mit merre lelünk. A segédeszközök átolvasása után gyakorlatba ültettük át az elméletet: elindultunk sétálni. Az időjárás is úgy gondolta, hogy mehetünk, amerrr látunk: felhők nem zavarták a hatalmas forró égitestet, ami odafent keringőzött az égbolton. Illetve most nem forró, csak a Föld másik oldalán élők számára az. Mindenesetre jól beöltöztünk, és nekivágtunk a mini kirándulásnak. Nem is kellett sokat lépdelnünk, hogy elérjünk a tópartra, ahol bizony a kavicsos sétálóösvény egy része jegesre fagyott. Szerencsére volt elég hely mellette bandukolni, úgyhogy így is tettünk. Egy rövidebb-hosszabb kiépített "járda" benyúlt a tóba - végigjártuk hát a sárga és a vörös téglákkal kirakott utacskát, hogy aztán elidőzzünk egy keveset a végtelen kékséget bámulva, és elmerülve két hattyú vízitáncában. A közelükben lévő kacsák népes hada verekedett a többi sétálgató által közéjük dobott kenyérdarabokért. A harcba beszálltak a fekete fejű és fehér fejű sirályok is. Szinte ornitológiai kiállításnak lehettünk szemtanúi a rengeteg madár végett. A "járda" végén a Béke Angyalának szobra nézte rendületlenül a horizontot, amíg várta a hajókat, hogy befussanak, és a legénység lerakodja a külhonból szállított kincseket. Körülötte alacsony korlátszerűség húzódott, amin rengeteg lakat állta a hideg víz, a napsütés és a szél triumvirátusának állhatatos ostromát. Ugyan némelyiken már erősen látszott az idő és a triumvirátus vasfogának minden harapása, de még ők is stabilan lengedeztek szerelmespárok hűségét szimbolizálandó. Ebben a csodás látványban szintén elmerültünk - volna, ha nem csap bennünket arcon az a jeges szél, amit a sarkvidékről küldtek éppen ide az égiek, hogy kitisztítsa a levegőt, és felfrissítse a fák lassan teljesen eltűnő lombkoronáját. Ezt mintegy végszónak ítélve magunkban, tértünk vissza a főhadiszállásra, hogy kiolvadást és letusolást követően, összebújva melegítsük egymás szívét és lelkét.

Az én történetem

Azt mondják, viharszemem van. Azt mondják, a Nap keltekor csillog, az éjjel közeledtével elsötétül a tekintetem. Azt mondják, nehéz vele találkozni, mert nem a népemre szegezem, hanem mindig fölfelé, az égre. Az mondják, azért, hogy napsugarat és villámot gyűjtsek, melyekből erőt merít a tekintetem.

A viharszem áldás, suttogják néhányan. A viharszem átok, mondogatják mások. Mindkettőnek igaza van. Áldás, hiszen olyat látok, amit más nem, és beljebb, mélyebbre, mint bárki. Azt mondják, a szem a lélek tükre.  Az én lelkem nem csillog, mélyen bennem lakozik. Nem teljesen sötét, de ott van a feketeség is a fehérség oldalán. Karöltve váltakoznak nap mint nap. Ellenben mások lelkébe ezen a tükrön át belelátok. Persze, ha akarok. Ám nem mindig akarok. Néha olyasmi bukkan fel egyesek lelkében, amitől még maga Lucifer is elszörnyedve. Mindezt úgy, hogy egyetlen szót nem beszélek velük. Akarva-akaratlanul elárul róluk szinte mindent a tekintetük. Csupán bele kell mélyedni az adott szempárba. Nem nagy kunszt - számomra legalábbis nem az. Átok, mert olyat látok, amit más nem, és beljebb, mélyebbre, mint bárki. Ez nem minden esetben jó dolog. Vannak, akik képtelenek sokáig (vagy akár röviden) állni a tekintetem, mert megérzik, hogy mélyebbre látok (láthatok) a felszínnél. Vannak, akik állják egy darabig, de őbennük nagyobb az üresség, mint a Grand Canyon. Nem jó dolog ennyi mindent látni. Nemhiába vannak azok a dolgok odabent, a felszín alatt. Ott is kell maradniuk. Ezzel persze temérdek előnyhöz juthatnék, hiszen olyasmik birtokában vagyok, amiket rajtam és rajtuk kívül más nem tud, és nem is tudhat. Szörnyeteg módjára minddel visszaélhetnék, és "a tudás hatalom" nagy igazságnak eleget téve, én lehetnék a legnagyobb uralkodó a világ minden királyságában és provinciájában. És ezt a tudást (és ezáltal a hatalmamat) folyamatosan táplálhatnám, így tartva rettegésben a népemet. Csakhogy én nem vagyok se szörnyeteg, sem uralkodó. Népem egyszerű tagja vagyok, tele fénnyel, és tele sötéttel. Tele mulatsággal, és tele iszonyattal. Tele fehérrel, és tele feketével. Sok mindent átéltem, megéltem eddigi életem során, és a szörnyű események ellenére a fény, a mulatság, a fehér mindig is erősebb volt a sötétnél, az iszonyatnál és a feketénél. Ezt az egyensúlyt mindvégig képes voltam tartani, és ezután is képes leszek rá. Főleg, hogy most már van, aki a fehéret erősíti bennem, csupán azzal, hogy egy hónapja a szívembe költözött...

Azt mondják, viharszemem van. Azt mondják, ha a Nap uralkodik az égen, a legnagyobb tengereket idézi a színe, de ha vihar tombol, a felhők szürkéje köszön vissza benne. Azt mondják, mindig van benne arany: hol napfény, hol villám tarkítja a tengert, vagy a vihart. Azt mondják, ez azért van, mert viharban születtem, a legnagyobb tenger kellős közepén, amikor egyszerre sütött a Nap, és csapott le egy hatalmas villám. Azt mondják, ezért van viharszemem, amibe nem lehet belenézni, de amivel én bárkiébe bele tudok nézni. Ellentétek tengere, és ellentétek vihara. Mert ez az én történetem.

Gyakorlat teszi a mestert

Gyomorgörcs van most bennem. A bolygók és a galaxisok állása nem éppen ideális valamiért, és ez olyan formában ütközik ki rajtam fizikailag, mintha egy csomót kötöttek volna belém hastájékon, és még néha meg is ráncigálnák. Valszínűleg ez volt az oka, hogy tegnap este nem voltam képes rendesen enni, és ezt a gyomrom meg is sínylette. Szerencsére sikerült normális időben elaludnom, de előtte szenvedtem abban a bizonyos helyiségben; konkrétan fél óránként visszalátogattam oda.

A negatív gondolatok okozták/okozzák a tegnapi és mai görcsölést, ebben biztos vagyok. Na persze nem abban a témában, amivel kicsi bádogember-szívem csurig tele van - a másik két témában, amikről előzőleg bontogattam gondolataim őszi virágainak színes szirmait. Otthon és munkahely. Mert nehogy véletlenül minden téren rendben legyenek nálam a dolgok...

Az okát ellenben nem tudom a gyomorgörcsnek. Hannibal kussban csücsül a tömlöc mélyén, mivel a minap emberes adaggal megetettem agyalásból és kattogásból. Szóval ő most le van rendezve. Csak ezt tudnám, hogy a két negatív részegység miért tört ennyire előre. Hiszen nemcsak kiírtam, hanem ki is beszéltem magamból. Többszöris, több mindenkinek is. Esetleg az lehet az ok (most jutott eszembe), hogy bizonytalan a helyzet e két területen. Az otthonit nem boncolgatom, mert az erősen magánügy, ellenben a munkahelyen sem kell(ene) avégett aggódnom, hogy kiteszik a szűrömet, vagy hasonló (kevésbé rossz) tervük lenne velem a feljebbvalóknak. Hiszen már azt is megtárgyaltam, hogy legkésőbb jövő héttől ismét odalent leszek, abban a társaságban, ahol jól is érzem magam - és nem mellesleg olyan területen dolgozhatok, ami közelebb áll hozzám a jelenleginél.

Kedvem lenne most egy nagy adag forralt bort elkészíteni házilag, belebugyolálni magam egy nagy pokrócba, és csak bámulni kifelé az ablakon, kortyolgatva a boromat, és elgondolkodva ezeken, hátha rájövök a gyomorgörcs forrására. Mert akkor, ha ez megtörténik, meglesz a megoldás is. Na, ezért kell visszapillantgatni néha-néha a vonalzó nullától balra eső felére. Forrás nélkül nincs cél - ez ismét bizonyítást nyert.

Ez is most ugrott be, hogy elfoglaltságot kell találnom magamnak. Olyat, ami úgy leköti a figyelmemet, hogy ezeken ne forogjanak az agykerekeim. Bár berozsdásodnának olykor, mert nincs mi miatt forogniuk... De ezzel meg vagyok áldva, sajnos (vagy nem sajnos), mindig jár valamin az eszem, legalább azon, ami odakint van, mikor sétálok, és épp nem a személyes témák mókuskerekébe ragadok bele. Leállés kizárólag alvás közben van; ezért szenderülök nehezen álomra. Egyfajta technikát az idők során kifejlesztettem erre, hogy megfogjam két kézzel azokat a nyavalyás kerekeket, és parkolásra kényszerítsem őket bármi áron, legalább arra a pár órára. Néha sikerül, néha nem. Igaz, hogy 6-7 órányi alvás nekem elég, mert felkeléskor úgyis ismét úgy belendülnek, hogy szinte utánuk kell futnom, különben kiszakadnak a fejemből, és a világból kipörögnek. Relaxáló zene, több pihenés, zajmentes nyugalom, és persze a megfelelő elfoglaltság - ezekből kell többet beiktatnom az életembe. Csak egy a baj ezzel: a két középső pihenési formátum csak még több és még lendületesebb pörgésre-forgásra sarkallja a kerekeket a kobakomban. Számomra a tartalmas kikapcsolódás nem az egyedül, hanem a Vele ketten, vagy társaságban történő kikapcsolódás. Akkor nincs agyalás, kattogás - nincs gyomorgörcs. Csak a vidámság, az előrefelé takintés, a pozitív gondolatok, a tervezés, a mosolygás, a csillogás, a boldogság. A barátok és a szerelem.

Bár az okot egyelőre még nem találtam meg az univerzumban, a megoldás talán meglett. Legalábbis egyféle megoldás. Ezen kívül több másik fajta is létezik (hiszen mindig van B terv), és majd azt is meglelem idővel. Jelenleg ezeket bővítem, vagyis a társasági elfoglaltságot. Pár szóban letudom az énvelem történteket, de aztán gyorsan rátérek az ővelük megesett dolgokra, és azokat hallgatom, mert egyrészt érdekel, másrészt féket tesz az agykerekeim elé. Jó, nem féket, de legalább lelassítja őket, és nem fáj képzeletben a fejem a fénysebességtől. Fura is lenne, ha nem beszélnék velük napi szinten, illetve nem találkoznánk heti-kétheti rendszerességgel. Most természetesen két legjobb barátomról van szó. Vele kapcsolatban (aki a szívembe költözött örökre, és jól járt, mert használatlan, új építésű provinciát szerzett dömpongáron) teljesen más a helyzet, de ez az előző írásaimból ki is derült/derül. Ők ketten azok Rajta kívül, akikkel értelmesen és tartalmasan el tudom tölteni az időt, akár virtuális, akár fizikai formában futunk össze.

Enyhült a gyomorgörcsöm, így a gondolatok virtuális papírra vetése után. Forralt bor helyett most egy bögre gőzölgő kávé megteszi, hogy kissé felmelegedjek, mivel odakint a levelek aranya kavarog az ég azúrkékjében, némi smaragddal és rozsdaszínnel vegyítve. Esetleg utána egy gyümölcsteát is elkészítek, amivel az ebédet koronázom meg. Úgy érzem, már ezzel is fejlődtem, hogy leírom elmélkedésem és a kerekek pörgésének végtermékeit, bármilyen témában is készüljenek el. Ha másért nem, a fentihez hasonló görcsölések, kattogások és agyalások elkerülése (vagy csillapítása) végett. Az ember 25 éves koráig fejlődik - fizikailag. Lélekben, fejben, szívben örökké...

Gyökerek

Az arany és a smaragd mellett végre megjelent a rozsda és a borostyán első néhány árnyalata is. Így mennyivel színesebb az élet, a külvilág. Már csak egy puha pokróc és egy pohár forralt bor (vagy frissen főzött kakaó tejszínhabbal, kinek-kinek ízlése szerint) hiányzik az összképből.

Gyökerek. A címet többféle módon is lehet értelmezni, én most csak kettő formátumot bontok ki, mert (sajnos) eléggé aktuális. Az egyik az eredetre utal. Ha valaki nem tér vissza oda, nem fogja fel, honnan jött (és ezért bizony azt sem tudja, merre tart), akkor csupán bolyong a két idő közt, vagyis a jelenben. Oké, most következhetne az egyik szakállas közhely, miszerint csakis előrefelé szabad tekinteni. Ezzel egyet is értek, de időről időre egy picit vissza kell bandukolni a vonalzó elejére, a nulla túlsó oldalára, a mínuszokhoz. Hiszen onnan lehet néha energiát, gondolatokat, tapasztalatot meríteni, hogy tudjuk, a pluszok merre visznek minket. Ha nincs forrás, nincs cél. Az irányí két részből áll: honnan és hová. Én vissza szoktam térni az eredetemhez. Mert emlékeztet mindarra, aki voltam, mielőtt elkezdtem volna szép lassan felépíteni saját magamat. Sőt, nemsokára visszatérek oda, de véglegesen. Mondjuk, hozzá kell tennem, hogy minden a munkahelyemre vonatkozik, és értendő, és a gyökerek itt a földszintet jelenti. Ezt így, tovább nem részletezem, de a lényeg az, hogy odalent minden szebb és jobb. A társaság, a feladatok, az egész légkör. Idefent nem érzem jól magam. Tudom ez érdekli legkevésbé a főnököket, de számomra nem éppen utolsó szempont. Ha nincs meg a kis kuckóm, a kényelmem, a komfortzónám, akkor nincs meg a teljesítmény sem. És jelenleg sajnos éppen ebben leledzem. Szerencsére nem sokáig. Azt hozzá kell tennem a puzzle teljessé tételéhez, hogy múlt héten úgy elárultak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. És ez úgy fájt, ahogy az is meg van ott írva. Olyasvalaki követte el ezt, akiről végképp nem gondoltam volna. Régen nem szereztem ilyen sebet, és kis lelkem univerzumát elöntötte az a bizonyos éjfekete vér. Azt most itatgatom még, de mivel a sebet ejtő tőrt meg is forgatta bennem az a bizonyos valaki, kicsit tovább tart önmagam ellátása, majd utána a rehabilitáció. Nagyon nagy szerencsém van, hogy a sors azért egyvalamit a pozitív oldalról is hozzám vágott. Jobban mondva egyvalakit. Nélküle talán már nem lenne elég erőm ezeket a gyomorütéseket elviselni, és lábra állni utánuk - annak dacára, hogy egész életemben ebből szereztem gyakorlatot, és csillagos ötösre vizsgáztam belőle. A másik szerencsém pedig az, hogy ezt a bejegyzést még aznap elkezdtem, de pár nap eltelt azóta. Csodálatos hosszú hétvégém volt, és az minden gondomat elfeledtette. Mindezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szépen ellássam azt az ominózus sebet, illetve belevágjak az idézőjeles felépülésbe.

És innen milyen ügyesen át tudom kötni a cím másik fajta értelmezéséhez a témát. Gyökerek: azon személyek, akiknél triviális okok játszanak közre abban, hogy így viselkedjenek másokkal, ahogy velem viselkedett majdnem egy hete az az illető. A triviális okok közé sorolható például az irigység, féltékenység (gyakorlatilag a hét fő bűnt ide lehetne venni), de legfőképpen a védekező mechanizmus tör köztük az élre. Méghozzá az a típusú, mint amikor a csorda alfa hímje (vagy nősténye) vetélytársat szimatol a környéken. Mi az első lépés? Elkergetni, mindenáron. Az én esetemben a mechanizmus okafogyottan kapcsolt be az illetőnél - ám váljék egészségére, ha szükségét érezte/érzi. Nem jelentek számára, sem pedig a csordája számára fenyegetést - egyetlen szempontból lehetek számára veszélyes. Ha és amennyiben folytatja ezt a "hadjáratot" ellenem, nem hinném, hogy túlzottan vissza tudnám fogni azt az énemet, amelyik bosszúért kiált, hogy ne fájjon és sajogjon annyira a legfrissebb sebem. Mondjuk, már nem is fáj. Majdnem biztosan kijelenthetem, hogy a heg összeforrt, a vérzés elállt, csak egy kevéske sajgás maradt, de az elhanyagolható mértékű, azt már elviselem. Ez a hosszú hétvége a legjobbkor jött...

"Villámlik, mennydörög..."

Arany és smaragd. Ez a két szín az, amik odakint fölényesen uralkodnak. Egyszerűen szemet gyönyörködtető. Készítettem a napokban néhány fotót útközben, amerre csak találkoztam e kincsekkel, de majd a gépen elszórakozom a fényképszerkesztő segítségével, hogy minél látványosabban kihangsúlyozhassam az ősznek e két domináló árnyalatát.

Úgy nagyon most ilyesféle természeti vagy egyéb fajta gondolatok nem igazán cikáznak a fejemben. Egyetlen egy téma terpeszkedett el bennem, viszont az olyan szinten, hogy még a folyton vándorló galaxisok, bolygók, csillagok - de még azok a fránya fekete lyukak is - megtorpantak, és csak pislognak, mint hal a szatyorban. Még ők sem értik, de nem is fogják fel, ami most velem és bennem történik. Én sem értem, és nem fogom még fel, ami azt illeti...

"Végre lakott lett a szív, Tőled csillog a kamra..." Kaptam ezt a szívnek nevezett, meleg, borvörös vérrel működő, dobogó, élő húsdarabot bádogember-mellkasomba. Ahogy én azt fejtegettem korábban, eleve két sebbel lett az enyém. A többi seb kis univerzum-lelkem fekete lyukainak mélyén tátong, de nekem megvan az a képességem, hogy be tudom csukni a lyukakat, hogy ne folyjon ki az éjfekete vér szépséges provinciám földjeire. Nagyon nagy szerencsém van, hogy inkább a lelkem szenvedte el szinte minden nemű fegyver találatát, és a szívem "épen" maradt... A kamráim végre tele vannak élettel, vérrel, oxigénnel, energiával. A billentyűimen csodaszép muzsikát játszik az, aki felfedte magát előttem, és előbújt a levelek közül. Folyamatosan kedvem van énekelni (vagy csak dúdolni) valamit azokhoz a muzsikákhoz, így alkotunk ketten egy kedves kis duettet. Az ereimben úgy száguld a vérem, mint a világ leggyorsabb vonata. Szinte beleszédülök a vörös- és fehérvérsejtek őrült tempójába. Inkább ezt is csak hagyom, nem követem nyomon. Úgy egyszerűbb...

"Nem segíthet rajtam szó, Mert részeg szívvel minden jó..." Már születésem óta megvan a kis univerzum-lelkem, ami a 28 év alatt szépen alakult, formálódott, sebesült, gyógyult - ez utóbbi kettő sajnos többször ismétlődött szinte egymás után -, de sosem szárnyalt. Eddig. Most az űrben van, univerzumom a helyére került. A bolygók, csillagok, fekete lyukak tehát megtorpantak, igyekeznek felfogni, hogy meglelték azt, amit kerestek ennyi időn át, igyekeznek feldolgozni ezt a rengeteg érzelmet, helyet, energiát, gondolatot, amik a véremhez hasonló sebességgel keringenek kis bádogember-testemben. Én még mindig ebben a stádiumban vagyok. Felfogni, feldolgozni, elraktározni, megérteni. Mondjuk, megérteni fölösleges, csak átélni kell, átadni magam minden sodrásnak, ami elkap, és ledönt a lábamról. Ahányszor kaptam egy pofont az élettől, elestem, de felálltam - hát ezektől a sodrásoktól bizony nem fogok, hanem elterülök a temérdek pozitív érzelem puha párnáin, és élvezem, hogy csak lebegek és mosolygok megállás nélkül... Azt hiszem, leginkább azt kell felfognom, hogy ez velem történik, és bennem - és azt, hogy a kis lelkemen lévő sebek úgy halványulnak el, ahogy az éjszaka közeledtével a fények, míg a Nap süllyed le a horizonton...

"Ne is figyelj rám, Én csak táncolok az utcán..." Hihetetlen módon áramlanak bennem az energiák. Mindenre képesnek érzem magam. Negatív gondolat nincs bennem - habár tegnap Hannibal valamiért előtört kicsit, mert eléggé rázta a rácsait, de hamar rácsaptam a kezére -, a hegek tűnnek el folyamatosan. Ha levegőt veszek, az oxigénen kívül a valódi életet szívom magamba, az arany és smaragd adta csodát, és nem eresztem ki, csak a szén-dioxidot. Ha az utcán megyek - bármerre is teszem -, tudom, érzem százezer százalékig, hogy a végcél az ő két karjában lesz, és akkor feltöltődöm a maximumra. Ha bárkire nézek is útközben, tudom, hogy hamarosan a türkiz és a borostyán találkozása kel életre, amint tekintetünk összefonódik. Akár ételt, akár italt veszek magamhoz, tudom, előbb-utóbb igazi táplálékhoz jut eszem, lelkem, testem, ajkaink érintkezésének szent és végtelen pillanatában. Egy ölelés, egy pillantás, egy csók - ÉN vagyok, és ÉLEK. MI vagyunk, és ÉLÜNK. Ennyi.

"... ez tényleg szerelem."

Kávé és csók

Kellemes kis jelenetet képzeltem most el, ahogy kinéztem az ablakon, és megláttam a felhők és levelek közt áttörő napfény-sugarakat. (Végre aranyat kap az élet...) Nem idebent ülök, és húzom az igát, hanem egy aprócska teraszon pihenek. Körülöttem alig vannak páran a többi asztalnál, az emberek inkább rohannak a dolgukra. Pedig olykor ők is megállhatnának egy-egy pillanatra, és magukba szívhatnák azokat az apróságokat, amelyek nem elvesznek belőlük, hanem éppen hozzátesznek...

A picike asztal csodás ébenfából készült, aminél éppen ülök, csak én férek el ott, de ez így pont jó. A szék szintén ében, kellemesen faragott díszekkel, amik visszaköszönnek az asztal lábain. Párnára nincs is szükségem, annyira kényelmes az ülőalkalmatosság, hogy szinte egy babzsák fotelban érzem magam. Az asztalon pici terítő terül el, kör alakú, a barna 3-4 árnyalata váltakozik rajta, szemet gyönyörködtető mintákkal együtt, melyek újabb rajzra ihletnek. Most nincs nálam papír és toll, ezért memorizálom a mintát, hogy hazaérve szabad utat engedjek fantáziámnak. Ez most várhat. Jelen pillanatban töltekezem. Fénnyel, színekkel, energiákkal. Élettel. Levegővel szívom tele tüdőmet, jó mélyre, majd lassan kieresztem. Jéghideg van, mert a szabadban van a terasz, ahol épp leledzem, ezért minden kis szén-dioxid molekula látszódik, majd hamar elillan. Olyan, mintha cigarettáznék, és a füstöt eregetném. Formátlan páraként távozik belőlem, így segítjük egymást kölcsönösen a növényekkel. Így igazságos.

A fel-feltámadó szellő táncra hívja sálam rojtjait, több-kevesebb sikerrel. Arcom már kipirulhatott a mínusz pár foktól, de nem zavar, mert szeretem, ha minél több szín kerül nemcsak belém, de rám is. Ettől is érzem, tudom, hogy élek, élőlény (élőlány) vagyok. Kellemesen megborzongok, amint a szél hideg ujjai megcirógatják két orcámat, aztán megköszönöm a pincérnek a kávét, amit rendeltem, amint betértem a helyiségbe. Időközben a többi, szintén idekint töltekező... mondjuk, élőlény távozik, vagy behúzódik a fedett részbe. Nem is baj - legalább teljes mértékben magamra tudok koncentrálni, tovább és tovább és még tovább töltekezni. Ezt most azzal folytatom, hogy mélyet szippantok a kis kézzel készített és mázzal bevont csésze fölé hajolva. A felszálló meleg gőz kicsit ellensúlyozza a körém bújó hideget, így halványítva a pírt orcáimon. A napsugarak fehér arany szálakként fonódnak össze a bőrömmel és a ruháimmal, ekképpen felékesítve engem - azaz szívem és lelkem. Szinte olyan érzés, mint egy apró, óvatos, de puha és finom csók. Szívem a szívével, lelkem a lelkével, ajkaim az ajkaival - a napsugarak a bőrömmel - összeérnek végtelenül finoman, de utána egybeforrnak, mert pontosan összeillenek, mint a kulcs a zárral, a toll a papírral, a kávé a csészével, a szív a lélekkel, a szél a sálammal. Milyen sok párhuzam van a csók és a kávé közt: feltölt, meleg, kényeztet, ellágyít, energiát ad, fellélegzem tőlük - és lehunyt szemmel az egész univerzumot a magaménak érzem, miközben átélem bármelyik fajta élményt e kettő közül. Szememet most valóban lecsukom, úgy adom az első korty kávét testemnek-lelkemnek. Akár a legelső csók. Még egy pici korty - egy kicsit hosszabb csók. Lehajtom a maradék kávét egy húzásra - szenvedélyes, hosszú, mély találkozása ajkaimnak az övéivel. Semmihez sem fogható érzés. A hajszálaim végénél indul, oda költözik először a meleg - oda bújnak először a fehér arany sugarak. Aztán lefelé haladnak, a lábujjaimnál érnek véget, de minden kis szegletbe eljutnak a lélek-univerzumomban, a kis provinciámban, eltüntetve egyetlen szempillantás alatt a lelki hegeket, simogatva kicsi bádogember-szívemet, megnyugtatva a végtelenségbe és tovább vándorló bolygókat, galaxisokat, de legfőképpen a fekete lyukakat. Kis Hannibál énem is csak hallgat a tömlöcében, meg sem mozdul. Ő is mosolyog. Én meg aztán pláne. Ráadásul, ahogy a teraszon a hideg közepette való napfényben fürdőzést - úgy a mosolygást sem tudom abbahagyni...

Egy kicsit minden lassabb

Hétfő reggel. Mintha valaki megfogta volna az idő mutatóit, és erőnek erejével fogná vissza, hogy ne teljen olyan gyorsan. Mintha a hangok, a fények, az illatok lassabban érnének el hozzám. Egy hatalmas "slow motion". Lassított felvételbe keveredtem. Felébredtem? Egészen biztosan, mert valamiféle erők bevonszoltak a munkahelyemre, és a többiek is mintha itt lennének körülöttem. Beszélnek, mozdulnak, érzékeim nem csalnak meg. Mindenki él, valóságos. De mindenki lassú. Egy csigafarmon vagyok, de én is egy kis csiga vagyok a többi közt. Ez a hétfő nagyon lassú... Bárhová tekintek idebent (mert kint mi más lenne, mint csigaidő, milyen ironikus), lassabb a lendület, lassabban kattog a mutató a karórámon, lassabban áramolnak az energiák - borzalmas. Persze jólesik, hiszen nem kell kapkodni, sem rohanni, utolérem saját magam, a kondenzcsík eltűnik mögülem, beleérek a saját testembe. Talán evégett ez a fajta csigatempó. Az oxigén is mintha alvajárna, olyan vontatottan kerül a tüdőmbe, hogy ha lehetséges volna, megaludna a szájában a tej. Nehezebben is telik meg a két lebeny, és nehezebben is távozik a szén-dioxid belőlük. Lassabb minden - és ezért nehezebb is.

Mintha a bábjátékos a zsinórokat is lassítva mozgatná. A csodaszépre faragott és festett bábuk végtagjain ólomsúlyok nehezednek láthatatlanul. Az én kis csiga énemre is rátelepednek azok az ólomsúlyok. A szél nemhogy lelassult - el sem indult ma reggel. Mint tudjuk, a szél a levegő azon része, amelyik siet - nos, ma erre erősen rácáfolt a négy ősi elem legkönnyebbike. Nem baj. Üljön csak odahaza, és ő is érje utol magát. Ne kavarja fel a leveleket, ne fújja fölém az esőt cipelő felhőket. Maradjon nyugton, és az univerzumomat is hagyja békén. Kavarognak ott így is a bolygók, kergetőznek a fekete lyukak tömkelegével, pláne a galaxisok áramlanak olyan vehemenciával, hogy már nem is követem nyomon, mert beleszédülök. Majd megtalálják újabb helyüket, persze a szokásos rövid időre, hogy aztán ismét tovább álljanak. Elég nagy az univerzumom, még ezer meg egy féleképpen landolhatnak a feketeségben...

A szívem is lassabban ver. Még így is, hogy biológiai dobogást produkál, nem EKG pittyegést. Akár egy csiga dobos, akinek karjai az ólomsúlyok miatt végtelenül vontatottan emelkednek, majd sújtanak le a két dobverővel, folyamatosan ugyanazt az ütemet követve. A lelkem is lassabban zajong és kavarog. Ha a levegő és a vér csitulva kering bennem, az energiák lomhán kerülgetik egymást (rájöttek, hogy ha összeütköznek, gyakorlatilag atomhasadás lesz az eredmény), az aurám színei sem utánozzák a papagájt - akkor a bolygóállások és a csillagképek is kivehetőek egy csigahossznyival több időre. No nem azért, hogy aki megpillantja őket, gyönyörködhessen bennük - csupán azok is fáradtabbak, nehezebbek, lassabbak. Szeretnék utolérni magukat. Megértem. Ezzel én is így vagyok.

Néha úgy tűnik, mintha a hangok olyannyira lelassultak volna, hogy szinte látom őket. A kiejtett betűket, mindnek más színe van. Ők már igencsak hasonlítanak a papagájra. Ahogy a szavak elhagyják a többiek száját, lustán kigurulnak, fél pillanatig láthatóvá válnak, majd szertefoszlanak, mint a cigarettafüst.

Minden inger egy nyugdíjas csiga tempójával ér el hozzám. Szemhéjaim is ekképpen csukódnak és nyitódnak. Fürkésző szemeim sem cikáznak ide-oda, ahogy szoktak. Csak arra vetek pillantást,  amire (vagy akire) kell, és csak addig, ameddig kell. Hol a monitorra, hol a füzetemre, hol a kinti életre. Ha odaállnék az ablakhoz, odakint sem lenne másképp. A kutyafuttatóban az angyali szőrgombócok lassított felvétel módjára szaladnának a gazdájuk által eldobott labda után, de a gazdik sem sietnék el az újabb mozdulatot, amivel eleresztik a játékot, így megmozgatva hű társukat. Legszívesebben kiülnék a futtatóba, lehunynám a szemem, és hallgatnám a lassú hangokat, elképzelném a színüket és formájukat, megsimogatnám annak a kutyának a fejét, amelyik odajönne hozzám, a szemébe tekintenék, és elmosolyodnék, mert ott is életre lelnék, vidámságra, energiákra. Ezért megérné kicsit "ellógni" idebentről. Hiszen megvan az előnye is annak, ha kicsit minden lassabb: az ember észreveszi az apró pillanatokat, amik még biológiát, fizikát és kémiát adnak a nagyon elgépiesedett életnek, jobban át tudja élni mindet, magába tudja szívni, és kapkodás, rohanás helyett - ÉL.